Egy bentlakó tanítvány, Hsihu, Formosa
A Mesternek a 142. magazinban megjelent, "Örömtelibb adni, mint kapni" című beszéde 1989 őszére emlékeztetett engem, amikor a Mester először ment el Kínába. Bentlakó és egyszerű tanítványok is mentek Vele. Sok spirituális gyakorlót meglátogatott, sok emberrel megismerkedett, és közel került hozzájuk. Akkoriban a Mester fő célja az volt, hogy megáldja az egész országot, és a nép körében elősegítse a spirituális felébredést.
Xiamen-ben néhány szentélyt látogattunk meg, majd útban vissza a szállodánk felé a Mester autója hirtelen megállt. Fogalmunk sem volt, hogy mi történt, míg egy kísérő oda nem jött, és azt kérdezte: "Ki akar felajánlani egy férfinadrágot?" De abban a pillanatban senkinél nem volt tartalékban egy nadrág, hogy azt odaadja. Akkor Chen testvér habozás nélkül levetette a rajta lévő nadrágot, és odaadta a kísérőnek. Az történt, hogy a Mester észrevett az út mentén egy guggoló, rongyos csavargót, és ételt és nadrágot akart neki felajánlani.
Ezt látva a szívem könyörülettel telt meg, és azt gondoltam: "Mi miért nem vettük őt észre?" Őszintén szólva, még ha észre is vesszük őt, lehet, hogy nem veszünk róla tudomást. De a Mester tudta, hogy Isten egy gyermekének az emberek szeretetére és törődésére volt szüksége. Másnap, miközben a dolgomat intézve buszra szálltam, a tegnapi esetre emlékezve így tűnődtem: "Vajon lesz-e alkalmam arra, hogy újra lássam azt az embert?" Akkor a busz tett egy kanyart, és ott megláttam egy nadrágot viselő, ismerősnek tűnő embert. Peckesen, nagy léptekkel járt, amint jókedvűen elmasírozott. Mindannyian mosolyogtunk, és én azt gondoltam: "Íme, a szeretet és szépség egy újabb műve a Mester által!"
Később Guangzhou-ban, a hotelben épp a reggelinket fejeztük be, amikor láttuk, amint a Mester kísérője így szól: "Adjatok oda minden fellelhető élelmet az utca túloldalán kolduló embernek!" Kinéztem az ablakon, és kint megláttam egy éhesnek tűnő embert. Mikor odaadtam neki az ételt, olyan öröm töltött el, mintha valaki nekem hozott volna ennivalót akkor, amikor éhes vagyok, és arra gondoltam: "Miért különbözik az emberek sorsa annyira?"
Ebből a két, valós életből származó példából rájöttem, hogy a szerető szívem még nem elég nagy. Mások igényeiről gyakran nem vettem tudomást, míg a sajátomat kielégítettem. Ezért azután elkezdtem jobban odafigyelni mások igényeire. Egyszer, amikor Quan Yin küldöttként Kínában dolgoztam, Hebei megyében, egy külvárosi kis hídon áthaladva épp az utat kerestem, amikor megláttam egy embert a híd mellett. Mindkét kezére nyomorék volt, és egy segélykérő tábla volt a nyakába akasztva. A múltban néhány alkalommal a Mester személyes példájából tanulva, természetes módon ajánlottam fel a segítségemet ennek az embernek. Ezután hamarosan rátaláltam a jó útra, és a szívemet eltöltő öröm leírhatatlan volt.
A fent említett, "Örömtelibb adni, mint kapni" című cikkben a Mester azt mondta: "Mikor másokat segítek, az olyan, mintha azzá az emberré válnék; ezért vagyok olyan boldog. Bárkinek adok, úgy tűnik, mintha az az ember átváltozva olyan lenne, mint én; ezért ő és én, mindketten nagyon boldogok vagyunk. Én azonban boldogabb vagyok, mint ő, mert nemcsak az ő boldogságát érzem, hanem azt is tudom, hogy én tettem boldoggá. A kettő együtt engem boldogabbá tesz annál, mint amennyire ő boldog. Ezért mondjuk azt, hogy Boldogabb az, aki ad, mint az, aki kap." Mélységes hála tölt el amiatt, hogy a Mester személyes példájával tanított tökéletes tulajdonságok most mélyen bevésődtek a szívembe. Csak a Mester irányítását követve ismerhetjük fel, hogy mi teremtjük a saját boldogságunkat. Ismét csak újra hálásak lehetünk mindezért, és Isten és egy megvilágosodott Mester szeretetéért.
